Print this page

Hajóépítő mesterek - Hagyományőrzés művészi szinten

Manapság a felgyorsult, rohanó világban gyakran megfeledkezünk arról, hogy amit használunk, amivel közlekedünk  az valójában honnan is ered, miből és hogyan készült.

Igaz lehet ez a hajókra is a kajak-kenu sportággal még csak ismerkedők esetében is, pedig egyáltalán nem mindegy, miből és milyen technológiával készült az, amivel vízre szállunk. Az anyagválasztást többek között a termék szilárdsága, súlya, tűzállósága és persze előállításának árfekvése határozza meg. A hajók ma már ugyan leggyakrabban gépesített gyártósoron készülnek, javarészt üvegszál erősítéses poliészter gyantából. Speciális felhasználású és versenyhajók esetében persze epoxi-karbon és kevlár-kompozitok is felhasználásra kerülnek, sajátos technológiák segítségével, úgy mint a szendvics- és vákuumtechnológia, hogy csak pár dolgot említsek. Ám nem volt ez mindig így!

Az első kenukat fatörzsből vájták ki, vagy favázra feszített bőrből készítették. Később, a műanyag elterjedésekor már az volt a legalapvetőbb alapanyag, míg a hetvenes években – amikor az evezés tömegsporttá vált – már üvegszál alapokkal dolgoztak. Első ilyen hajóink Wilbur Gábor hajóépítő mester műhelyében készültek, majd terjedtek el hazánkban elsöprő gyorsasággal. Napjainkban a tömegcikkgyártás előtérbe kerülése miatt egyre kevesebben vállalkoznak arra, hogy kézzel készítsék el a hajókat. Ehhez ugyanis a rengeteg idő mellett nagyon gondos tervezői és kivitelezői munkára van szükség, ilyenkor az anyaghasználat mellett legalább ugyanilyen fontos az, aki megalkotja a végterméket, azaz a hajóépítő mesterek.

A szakma képviselői leggyakrabban a családi hagyomány révén váltak hajóépítőkké, apjuk, nagyapjuk keze alatt. Aki nem volt olyan szerencsés, hogy otthonról kézhez kaphassa ezt a kincset, az hazai vagy akár külföldi mesterek mellett tanulta ki a szakma csínját-bínját. Mindkét esetben hosszú, évekig tartó alázatos tanulásról volt szó, míg végül letehették a mestervizsgát és önállóan is készíthettek hajókat. Sokan beleszerettek a fába, mint anyagba és a mai napig - őrizve a hagyományt - ebből készítenek hajókat. A mesterek nem egyszer száz kilométereket utaztak azért, hogy a fákat maguk válasszák ki a kivágáshoz. Egy-egy hajó hetekig, akár hónapokig készült igen aprólékos munkával. Szenvedély volt ez számukra, és én, személy szerint művészeknek tartom őket, hiszen minden alkalommal egyedit alkottak, a munkafolyamat alatti teljes odaadással, alázattal. Az egyik legismertebb műhely, melyben a 20.század elejétől kezdve európai szinten is elismert minőségű hajók készültek, Dóka Mátyás óbudai műhelye volt. Emellett természetesen több említésre méltó manufaktúra üzemelt még, úgy mint: a Kiel, a Balyó, a Ladó, a Torda, a Burghardt vagy éppen a Cser-féle.

Az evezősport tradícióinak, hagyományos értékeinek megőrzése és annak tisztelete is feladata kell, hogy legyen egy sportembernek. Olyan ez valahol, mint az evezés maga. Ugyan csak a víz felszínét hasítjuk hajónkkal, szükséges azonban ismernünk a folyót is - a sodrás gyorsaságát, erejét, a meder mélységét, az örvényeket és a zátonyokat egyaránt. Tisztelnünk kell ahhoz, hogy “meglovagolhassuk”. A hajóépítőket már csak azért is becsben kell tartanunk, mert a nemzetközi elismerést és valahol a hagyományokra is épülő - mára kiemelkedő sikereket elérő - evezősport létrejöttét nekik is köszönhetjük.

Szerepük, technológiájuk ugyan manapság jócskán megváltozott, továbbra is kiemelkedően fontos háttérmunkát végeznek, hiszen aligha készülhet el úgy egy komoly versenyhajó, hogy azt a sportolóval összhangban ne alakítaná, ne szabná személyre egy hozzáértő mester. 

Jusson mindez eszünkbe, ha legközelebb vízre szállunk, vagy, ha látunk a vízen lágyan siklani egy gyönyörű frissen lakkozott fahajót - micsoda munka van benne!

Last modified on 07 júl. 2015